Kenzou (ken_zou_kun) wrote,
Kenzou
ken_zou_kun

LF és 1 liter könny

Mivel az utóbbi 3 napban nem voltam net- és gépközelben, dorámázgattam. (A LF-et már régebben megnéztem, de nem volt időm írni róla, az 1 litert meg most végeztem ki.)
Vigyázat, mindkét irományom erősen spoileres!

 

Last Friends

Igazából nem is tudom, mit írjak róla. Nem tetszett. Egyáltalán nem. Pedig ígéretesnek indult. (Helyesbítek: ígéretesnek tartottam a sztorit, mikor még csak olvastam róla, de már az első részt végigunatkoztam.) Azt hittem, a film középpontjában a DV áll majd, igazából arra lettem volna kíváncsi, ehelyett kaptam egy sorozatot, amiben az egyik mellékszereplőnek indult valaki (Ruka) kínlódását szenvedhettem végig. Spoiler nélkül nem tudok írni róla, úgyhogy aki még nem látta (de tervezi megnézni), az ne is olvassa tovább.

Utáltam, hogy minden Ruka körül forgott, a többiek (megjegyzem, sokkal de sokkal nagyobb) problémái teljesen háttérbe szorultak. És az még hagyján, hogy nekik sem volt kidolgozott karakterük, de ha már leszbi-vívódást akarnak megfilmesíteni, akkor legalább a leszbikus főszereplőnek csináltak volna normális karaktert. De nem, gyakorlatilag senkit nem értettem a filmben. Céltalan volt az egész, még Sousuke halála is. Egy igazán pszichopata ember, amilyen elvileg ő is lett volna, soha nem ölné meg magát, hogy valakinek jót tegyen ezzel. És hiába is ölte meg magát: nem tett jót vele senkinek.

Takeru életéről is több mindent szerettem volna megtudni. Nekem kevés volt az az 5 perc tengerparti beszélgetés, így az egésznek olyan benyomása volt, mintha maguk az alkotók sem tudnák volna, hogy mi is a céljuk Takeruval. Mintha menet közben, sebtében találták volna ki, hogy mi is legyen az ő múltja, és végig hezitáltak volna, hogy jó lesz-e az úgy, és vártak volna a nagy és drámai pillanatra, amikor kifejthetik, hogy nagyot üssön, míg végül addig vártak vele, hogy gyakorlatilag átsiklottak a megfelelő pillanaton, és teljesen varázsát vesztette az egész, ellaposodott.

Aztán baromi mód idegesített az örökös kiköltözök-beköltözök téma is, minden szereplő részéről. Elég lett volna max. 1-2 költözködés, de ez már nagyon erőltetett lett a végére. Jól is néznénk ki, ha az életben is így menne: mindig mikor valami bajom van, csak fogom magam, és elköltözök, aztán, ha minden oké, akkor vissza. Hülyeség.

És a vége is rettentő elfuserált lett: azt hiszik, ezzel meg van oldva minden? Hogy ezt az életformát lehet így vinni? Hogy mindannyian egy nagy családként együtt maradnak és mindenki boldog? Barátok, házastársak, szeretők, és közben egyik sem?  Hát baromira nem. Főleg mivel senki nem kaphatta meg azt amire igazán vágyott volna, minden nappal csak további fájdalmat okoznak maguknak és egymásnak is. Egyik sem volt képes továbblépni, és új életet kezdeni, pedig arra lett volna igazán szükségük. Vannak szar dolgok az életben, de túl kell rajtuk lépni, még akkor is, ha eleinte iszonyúan fáj, az idő majd úgyis megold mindent. Na, ezt a túllépést hiányoltam leginkább a sorozatból. Mindegy, egynek elment.

 

 

Ichi Rittoru no Namida

Igazán ódzkodtam ettől a drámától, mert kifejezetten utálom az olyan történeteket, amik teátrálisak, kész akarva manipulálnak az érzelmekkel, és „direktbe bőgetősek” (a kifejezésért copyright for Hesz). Láttam már pár ilyet ugyanis, és azt hiszem nem tartozom a normál nézők sorába, ugyanis én soha nem azokon a dolgokon bőgök, amiknél az alkotók eredetileg eltervezték, hogy bőgetni akarnak. Én az ilyesmin nem tudok bőgni, még könnyezni sem.

Egy szó, mint száz, kicsit félve ültem le elé, hogy ezzel a sorozattal vajon más lesz-e a helyzet, de Ryo miatt gondoltam, teszek egy próbát.

Hát, nem igazán lett más. Nevezzetek lelketlennek, vagy aminek akartok, nem sírtam végig, mint mások. Csak egyetlen egyszer bőgtem el magam úgy igazán, és azt sem nevezném a sorozat legtetőfokabb tetőfokának.

A legtöbb helyen borzasztóan teátrális volt. (Mint pl. a végén, mikor megjelenik az a rengeteg ember Aya sírjánál. Persze, mindnek akkorra ért oda a busza, mi? Nevetséges. Vagy amikor Haruto Aya után rohan az iskolában: Aya már akkor alig bírt menni, de Haruto 2 percig fut utána, hogy elérje, miközben Aya alig néhány perce vánszorgott ki az osztályteremből, kész vicc. Az ilyesmit rühellem, és csak röhögni tudok rajta, sírni nem. Ilyen kis apróságokkal úgy, de úgy el tudják venni a kedvemet.)

Aztán szerintem egy kicsivel több időt is szentelhettek volna Haruto-ra. Jobban érdekelt volna, hogy benne mi is megy végbe, hogy (nem) képes feldolgozni Aya betegségét, hogy igazán Ayát sajnálta-e, vagy csak önmagát, amiért ilyen szerencsésen beleválasztott, és egy haldoklóba szeretett bele. Meg úgy egyáltalán, a kettejük kapcsolatából egy kicsit többet kellett volna mutatni. Végig az volt az érzésem, hogy mindent akartak, és semmi lett belőle. Meg akarták mutatni, hogy Aya és az egész környezete (szülei, testvérei, osztálytársai, barátai, tanárai, orvosai, mindenki) hogy törődik bele a megmásíthatatlanba, és pont ezért elveszett a lényeg. Jobb lett volna, ha csak egy-két emberre koncentrálnak, de akkor azoknak a lelki vívódásait tényleg és realisztikusan, sőt inkább naturalisztikusan bemutatják. Így nekem ez újból csak egy film volt a sok közül, ami a felszínt kapargatta. Még Ayáról sem sokat tudtunk meg, csak annyit, hogy unásig ismételgette az „erősebb leszek”, „ganbarézok”,  később meg a „semmire sem vagyok jó” frázisokat. Néha egy-két elejtett „félek”-kel megspékelve. Közhelyes volt, nem is kicsit. Ettől azért sokkal, de sokkal több mehetett végbe benne. Annyira nem mutatták meg a szenvedéseit. Az életben sajnos ez sem így van, hogy sírok egy kicsit, aztán felkelek, és elkezdem írni a naplómat, mondván, hogy ez az egy, ami maradt nekem. Vagy sírok egy kicsit, aztán ránézek valami kedves emlékre és az erőt ad. Ó, de még mennyire nem így van! Láttam már pár ilyen beteget, és az ilyen rózsaszín felhőbe burkolt filmsorozatok, mint ez is, csak próbálják felmagasztosítani a gyógyíthatatlan betegeket, akik nem ilyenek. Nem vonulnak ki önként a barátaik életéből, nem mosolyognak folyton mindenkire, hogy az jobban érezze magát, nem törődnek ilyen gyorsan bele abba, hogy meg fognak halni. Aya gyakorlatilag rögtön elfogadta a betegségét (leszámítva egy kisebb „miért pont én?” időszakot), ami azért ennél általában jóval tovább tart. Nem volt különösebben depressziós, egyszer sem próbált meg öngyilkos lenni (ezt hiányoltam leginkább, hatalmas baki volt ilyet nem beletenni!), nem hibáztatott senkit sem a szerencsétlenségéért, pedig ez lett volna a normális, ez lett volna az, ami ilyenkor valójában történik. Szó sem volt arról, hogy a testvérek hogyan kezdik szépen lassan megutálni a saját nővérüket, amiért a szüleik minden pénze és figyelme csak a beteg gyerekükre irányul, miközben ők is igényelnék azt. Nem mutatták, hogy milyen az, ha az embernek 25 évesen pisis pelenkában kell feküdnie, nem tud mozogni, de teljesen ép az elméje. Nem mutatták be, hogy milyen megalázó az, ha egy vadidegen nővérke mosdat meg, miután nyakig összeszartad magad. Nem mutatták be, hogy milyen érzés bemenni a gyógyíthatatlan beteg barátnőd kórtermébe, ahol enyhe fekáliával keveredett kórházi ételszag terjeng. Hogy legszívesebben hánynál egyet, először a szagtól, aztán magadtól, amiért kezdesz megundorodni a saját barátnődtől. Vagy, hogy milyen az, mikor az általad szeretett ember úgy eszik, mint egy kétéves, össze-vissza mázgálva magát étellel, és hogy szépen lassan hogy csúnyul meg egy 20éves lány, aki nem tudja magát rendben tartani, nem tud kozmetikushoz járni, sminkelni és az anyja sem ér rá folyton leszőrteleníteni a lánya lábát. És, hogy milyen érzés hagyni, hogy mindenféle orvostanhallgató vizsgálgassa a szőrös lábadat napjában ötször. Szó sem volt arról sem, hogy Aya és Haruto tulajdonképpen meddig jutottak. Hogy Aya lefeküdt-e Haruto-val, és hogy miről szólt ez az egész szerelem, ha egyáltalán szerelem volt? Túl ártatlan volt ez a filmben, ahhoz, hogy realisztikus legyen. (Tudom, japán sorozatokban, az ilyesmi még mindig eléggé tabutéma, nem is szexjelenetre vágytam én sem, hanem csak legalább egy apró utalásra.) Nem mutatták be azt sem, hogy szép lassan hogy fásul bele mindenki a családban, és hogy kezd mindinkább elegük lenni az ápolásból. Nem mutatták be, hogy az embernek mennyi szar tünete lehet a gyógyszerek mellékhatásától. Nem mutatták be, hogy milyen az, amikor már te kívánod a saját gyereked halálát, tudván, hogy mindenkinek megkönnyebbülés lenne, ha végre elmenne. Csak festettek egy idilli helyzetet, ahol mindenki szeret mindenkit, és mindenki megtesz mindent a beteg családtagért, aki mindig makulátlan frizurával és arcbőrrel jelenik meg, és senki soha nem panaszkodik, hogy mennyire elege van.

De tudhattam volna, hogy nem lehet egy ilyen napló alapján realisztikus filmet csinálni egy haldoklóról, hiszen az eredeti napló nem személyes naplónak indult, kezdetektől fogva másoknak írta azt Aya (először az orvosainak, később minden hasonló betegségben szenvedőnek). Amit az ember úgy ír meg, hogy tudja, hogy a legközelebbi hozzátartozói is olvasni fogják, abba nyilván nem fogja beleírni a legbensőbb érzéseit, szóval az egész már eleve halva született ötlet volt.

 

Ennek ellenére, mindent összevetve, egy hajszállal, de mégiscsak inkább tetszett, mint nem. Olyan 5,1 pontot adnék neki egy 10-es skálán.

És jelentem: egyre jobban szeretem Ryot. :D


Tags: dorama review
Subscribe
  • Post a new comment

    Error

    Anonymous comments are disabled in this journal

    default userpic
  • 8 comments